Van valami egészen különös abban a pillanatban, amikor a tél már csak emlék, de a tavasz még épphogy kopogtat. Nem a naptár fordulása hozza el igazán – hanem az első napsugár, ami megül az ablakpárkányon, és ott is marad egy kicsit tovább, mint tegnap.
Az ablakpárkány ilyenkor átalakul. Télen még csak egy hideg felület volt, ahol néha megpihent egy bögre tea, most viszont élet költözik rá. Egy cserépnyi föld, benne apró zöld ígéretek: bazsalikom, petrezselyem, talán egy kis menta. Nem kell hozzá kert, sem nagy terasz – elég egy tenyérnyi hely és egy kis figyelem.
A fény más lesz. Reggel már nem szürkén szűrődik be, hanem aranyszínű csíkokat rajzol a falra. Az ember ilyenkor ösztönösen odahúzza a széket az ablakhoz, mintha közelebb akarna ülni valamihez, ami még csak most érkezik. Egy könyv, egy kávé, és közben észrevétlenül történik valami: lelassulunk.
Az ablakpárkányon sorakozó növények napról napra változnak. Először csak egy halvány zöld pötty, aztán egy bátor levél, majd még egy. És egyszer csak azon kapod magad, hogy minden reggel megnézed őket. Mintha visszaköszönnének. Mintha azt mondanák: „látod, haladunk.”
A tavasz nemcsak kint, hanem bent is elkezdődik. Egy kis rendrakás, egy könnyebb takaró, egy új bögre, amit mostantól minden reggel használsz. Apró változások, amelyek mégis áthangolják a napokat.
Talán ezért olyan különleges ez az időszak. Inkább finoman emlékeztet: újrakezdeni nem nagy döntés kérdése – sokkal inkább apró mozdulatoké.
Egy cserép virág az ablakban.
Egy résnyire nyitott ablak reggel.
Egy mélyebb levegővétel.
És máris itt van.
A tavasz.
Kép forrása: stock fotó
